Sziasztok!
Ebben a posztban arról szeretnék nektek írni, illetve megosztani veletek azt, hogy 2020.04.21-én délután lefutottam életem első félmaratonját.
Nem is lenne annyira érdekes, ha nem vennénk figyelembe azokat a tényezőket amik jelen helyzetben változást hoztak az eddig normális életünkben lezajló futások terén.
Hogy is jött az ötlet a "random" félmaratonhoz?
Reggel a szokásos időben keltem, mivel én is távoktatásban tanulok, emellett több munkám is van. (Gondolok itt a remélhetőleg megrendezésre kerülő nyári gyermektábor sportprogramjainak és tevékenységeinek megszervezésére, illetve grafikusként is tevékenykedek, jelent pillanatban egy csillagjegyekből álló sorozaton dolgozom [ha esetleg érdekel, írj bármelyik platformon]) Visszatérve a kis kerülő után...A nap folyamán elvégeztem minden munkámat, amit aznapra beterveztem, minden kipipáltam a naptáramban és leültem pihenni. Azonban ekkor kattant egyet az agyam...a semmiből és 4 és fél óra éjszakai alvásból jött az ötlet (ezt a bezártságra asszociálom) hogy menjek el futni. Azt az edzéstervemben láttam, hogy ma hosszú futásom lesz. Aztán, ahogy felvettem a futóruházatomat és felhúztam a cipőmet, még egyet kattant az agyam és kitaláltam, hogy akkor ma futom le a félmaratont, ami amúgy is ebben a hónapban lett volna az első hivatalos félmaratonom.
Rendesen bemelegítettem, a telefonomon bekapcsoltam a szokásos zeneegyvelegemet, beizzítottam az órámat, fogtam egy kulacs vizet és elindultam futni. Nem igazán törődtem azzal, hogy az éjszaka csak 4 és fél órát aludtam, és azzal sem foglalkoztam, hogy sohasem futottam ennyit és pláne nem egyedül. Ráadásul 6 év kihagyás után a térdeim sem voltak olyan állapotban, mint azoknak a szerencsés futóknak akik sohasem sérültek még le. (Nem tudom, hogy van-e ilyen futó, de neki nagyon nagy szerencséje van és áldott jó térdei akik a futásoknál mindig a legjobban nyújtják, ha van esetleg ilyen szívesen cserélnék vele térdeket.)
Mi történt a futás közben?
Mivel karantén van így nem sok emberrel, maximum egy bringással kétszer és egy futóval egyszer találkoztam a már megszokott útvonalamon. Nem szeretek a falumban futni, mindig az út szélén futok, de az autósoknak (persze tisztelet a kivételnek, vannak akik, rendesen kikerülnek, sőt még egy 👍-ot is mutatnak, hogy csak így tovább) viszont vannak olyan autósok, akik ha van szembe forgalom, ha nincs ők akkor is 10 centivel mennek el mellettem. Ami azért bosszantó mert lenne helye kikerülni, neki nem kell lemennie teljesen az út szélére. De engem letol teljesen mondhatni már a fűre, hanem az árokban. Ez azonban csak a saját véleményem, és bosszankodásom. Írjatok meg, ha nektek is volt már valaha hasonló atrocitásotok. A másik pedig a kutyák, nagyon szeretem a kutyusokat, de a falumban lévő kutyák jó része nem tűri el a futókat, gyalogosokat, bicikliseket, ezért inkább kint futok a kerékpárúton.
És a félmaratonom napján is kint futottam a kerékpárúton. Nem történt semmi izgalmas, minden a legnagyobb rendben ment, ugyan egy-kétszer rám ijesztett egy kerékpáros nő. De már azt is elengedtem. Majd a 12-dik kilométernél megkordult a gyomrom, A 13-dik kilométernél anyukám felhívott, hogy merre vagyok és hogy minden rendben van-e. Neki mindig szólok, ha elmegyek futni, azonban mivel az anyukám és tudja mit éltem át az elmúlt 6 évben a sportolás hiánya és a sérülés fájdalmai miatt, borzalmasan aggódott és aggódik értem a mai napig. Miután közöltem anyával mosolyogva, hogy minden okés, bontottuk a vonalat. Rá egy kilométerre újra felhívtam, hogy nemsokára befutok a faluba, készítsen nekem egy kis gyümölcsöt és friss vizet. Ez volt a 15 km-nél.
Miután otthon megvolt a gyors tankolás, húgom csatlakozott, hozzám kerékpárral az utolsó 5-6 km-nél. Ami fizikailag ugyan nem, de lelkileg borzalmasan sokat segített, és nagyon gyorsan átlendített a holtpontomon a húgom jelenléte. Bevallom az utolsó 5 km nem a világ leggyorsabb és legszebb futása volt, de az is becsülettel teljesítettem. Otthontól otthonig meglett a 21,1 km. 2 óra 34 perc 15 másodperc alatt.
Egyéni egy személyes félmaratonon, ugyan nem volt rajtszámom és nem volt a befutáskor érem akasztva a nyakamba, de teljesítettem. Számomra hatalmas élmény, pozitív fejlődési lehetőség, egy visszaigazolás számomra és szerintem mindenki számára, hogy nincsen lehetetlen.
Biztatok mindenkit, hogy a karantén ideje alatt se adja fel és dobja a kukába az edzésit, hanem ugyanúgy teljesítse a távokat és az edzéseket!
Mozgással teli napot kívánok mindenkinek!
Petra
