Sziasztok!
Néhány napja hatalmas lelkesedéssel és boldogsággal vártam ennek a blogbejegyzésnek a megírását. Mára, amikor ezt a bejegyzést írom, nem sok lelkesedés maradt bennem. Szinte semmi. Könyökölök az asztalomon és támasztom a fejem. Zene szól a fülemben. Az ablakon kibámulva azon gondolkozom mikor lesz végre jobb. Mikor lélegezhetek fel? Mikor marad abba ez az egész? Mikor kapom vissza a pörgős utazós, élettel teli életemet? Mikor ülhetünk be újra meginni egy kávét egy kávézóban, vagy enni egy pizzát a kedvenc pizzázónkban?? Mikor ölelhetjük újra rég nem látott barátainkat, rokonainkat? Mikor élhetjük meg az egyetemista éveinket? Postázott diploma után, egyszemélyes Uno partit játszunk majd. Annyi kérdést lehetne még feltenni, de ki fog rá választ adni?
Nehéz! Ha egy szóval kellene jellemeznem az elmúlt egy évet és a mostani időszakot! Úgy érzem nem vagyok ezzel a gondolattal egyedül, ott a tükörképem, a testvéreim a szüleim, a párom és a szülei is, mindenki akivel kicsit többször tudok találkozni. DE mellettünk több millió ember érez így! Valahogy úgy érzem mindenki valamilyen szinten magányos, a saját csatáit vívja. Bárcsak vége lenne ennek az egésznek! Az elmúlt 1 évben voltak mélypontjaim, ahogy mindenkinek, de most úgy érzem ennél mélyebb gödörbe még életemben nem léptem. Kiáltani tudnék, sőt üvöltenék!!
Ma 13:00 órakor megszólalt Bence ébresztője, pont beszélgettünk. Halványan elmosolyodtunk, bárcsak felébrednénk ebből a rémálomból, és csak azt mondanánk ez csak egy rossz álom volt. Nagyon régen rájöttünk ez nem álom. Ez a szürke valóság.
Azon gondolkozom mit jelent most a boldogság.? Mindent! Minden apróságban igyekszem a boldogságot az örömöt megtalálni, megtanultam értékelni azt amim van, mert megtanultuk, hamar elvehetik mindened, amire azt hitted alapvető dolog az életedben. A szabadságot, ami mindenkinek meg kell, hogy adasson elvették tőlünk. Úgy gondolom a szabadság az alapja minden más dolognak az életünkben. Az a torony alappillére, ha azt elveszik, borul az egész torony. Összeomlik, összedől. A szabadságom elvételét eddig sikerült a futással a fizikai aktivitással sikerült kompenzálnom. Be voltam és be vagyok zárva, de egy részem mindig szabad. Futás közben végig gondolom mindazt, amim van. A káosz örvénylő tengerében veszek egy mély levegőt és újra alábukok a hullámoknak.
Annyira nyugodtnak tűnik minden mégis valami furcsa nyomást érzek amikor az üres utcákon futok. Nem azért üresek az utcák, mert mindenki nyugovóra tért, hanem azért mert négy fal közé szorult az életünk.
Ezt a négy fal közé szorulást igyekszem minél többször megtörni és kimenni futni. Számomra egy életérzés a futás. Megkönnyebbülés. Néhány óra ameddig elfelejthetem a szomorú valóságot. Sokat gondolkoztam azon, hogyan fogom megünnepelni az ezredik kilométeremet. Hát megbizonyosodott, hogy sehogy.
2021.03.04. csütörtök
10:45 környékén nekiindultam Bencével a mai edzés adagnak. Zselével, izoval, nagy lendülettel. Az edzés könnyű volt és simán ment. 11,9 km után megállítottam az órámat a kerek 1000 km eléréséhez.
Elértem az 1000. kilométert!
De mégsem élem meg igazán. Hazaérve sok-sok üzenet várt, sajnos nem gratulációk, hanem mondhatni kétségbeesett üzenetek, hogy hogyan tovább. Őszintén fogalmam sincsen, a gyakorlatomat nem végezhetem el. Rengeteg kérdés, kétely és félelem van bennem. Haragszom! Azt, hogy kire, vagy mire azt nem igazán tudom megmondani.
Túlzásnak érzem már. Annak idején legyintettem, de elfogadtam, és féltettem és a mai napig féltem a családomat, barátaimat, a hozzám közel állókat. Mindig azt vallottam, hogy nem magamat féltem a vírustól hanem a szeretteimet, a nagymamáimat a szüleimet és a párom szüleit.
Emelt történelem érettségim a bizonyítványomban egy tanúbizonyság arról, hogy elég sokat tudok a tárggyal és a témaköreivel kapcsolatban. A propaganda mindig is jelen volt és van a kormányzatban. (politikai rész bezárva) Úgy gondolom jobban félünk az intézkedések következményitől, mint magától a vírustól. A médiából értesülve, ami csak akkor esik meg velem, ha szól a nappaliban a tv-ben egy hírcsatorna adása, vagy a rádióban híreket olvasnak fel. Számokat hallok, amiket nem tudok máshoz kapcsolni csak a félelemhez. Ezek a számok nem olyanok, mint az edzéseim statisztikái, hogy érnek valamit, tanulok, fejlődök általuk. A média által közöl információkban csak a félelmet és a megfélemlítést érzem.
"Maradj otthon!" volt a nagy szlogen, de őszintén már mennék! El innen jó messzire, ahol sokkal jobb jövőképet látok magam előtt, családot, gyerekeket, munkát, aktív sportos életet. Ebből jelenleg csak az aktív sportos életet látom és Bencét, aki már az új közös családunk egyik alkotó része. Semmi mást! Buzdítanak a néhány hónapja még "2-3 év múlva várható a védőoltás" 2 hónap alatt leredukált kistestvérének beadatására, amit mindenkinek saját döntése, hogy meg szeretné-e kapni vagy nem. Én köszönöm egyenlőre nem kérek belőle. Friss sportorvosi igazolással rendelkező egészséges, edzett hosszútáv futóként köszönöm kihagyom. Sokkal fontosabb most számomra a jövő! Több nőtársamat támogatva, én is gondolok a születendő gyermekeimre! Egyszer én is anya szeretnék lenni! Megélni a várandóság örömeit és nehézségeit, szülni és a gyerekek minden életszakaszában jelen lenni. 40 évesen nem azt hallani az orvostól, hogy az anno beadatott oltásnak ilyen és ilyen mellékhatásai miatt ez meg ez vár rám. 40 évesen, furcsa ezt olvasni.
20 év múlva vajon milyen életet fogunk élni? Évtizedekre hogyan változtatja meg az életünket a pandémia.
Jelenleg kilátástalannak érzem a helyzetemet, mint egyetemistaként, mint futóként, versenyzőként, mint fiatal nőként. "Az élet és a jövő előtted áll" szokta mondani az idősebb generáció. Jelen pillanatban két kérdésem lenne milyen élet és milyen jövő?
Sohasem vágytam és sohasem kértem nagy dolgokat, de most egyetlen egy nagy dolgot szeretnék: Legyen vége ennek a huzavonának!
Ha lehajtom a fejem a párnámra és lecsukom a szemem sokszor arról álmodok, ami a mostani életünkben nem valósul meg, olyan dolgok amik régebben mindennaposak voltak. Az ölelés, a személyes találkozás, éttermezés, mozizás, hajnalig tartó meetingezés (bulik), esti autózások a városban, úgy rámosolyogni valakire, hogy azt látja is és ő is visszamosolyog rám, végtelennek tűnő előadások hallgatása az egyetem padjaiban ülve, a szaladgáló kisiskolások a campus udvarán. A versenyzés, a rajtnál a kürt megszólalása, a nézők biztató szavai, frissítőpontokon a biztató mosolyok. Minden, ami eddig természetes volt!
Hiányzik!
Köszönöm, hogy végig olvastad! Kérlek támogass egy megosztással, hogy minél több emberhez eljussanak a gondolataim! Sok erőt és kitartást kívánok az elkövetkező időszakra!
